Nadja és Igor #9 - Bűntudat

2014.11.11.

Az utolsó alkalom volt, hogy találkoztunk. Tudtam nagyon jól, hogy hamarosan hónapokra is elszakadhatunk, mert elfogyott a pénzem, neki pedig nincs munkája. Kirúgták a rádióból.

Sokkolódva ültem ott, és nem akartam hazautazni. Rettenetesen féltem, hogy nem talál másik munkát, és el kell költöznie a városból. Néhány pillanatra eszembe jutott, hogy talán feljöhetne moszkvába, és összebútorozhatnánk. Többször is említette már, hogy szeretne összeköltözni. De jobban örültem volna, ha az unalmas kisvárosban élünk… ahol semmi rizikó, semmi lehetőség arra, hogy eltekeredjen a feje.

Soha nem voltam féltékeny alkat, benne pedig kifejezetten bíztam. Mégis úgy éreztem, valami rossz irányba változna, ha feljönne hozzám a városba. Féltettem a múltjától.

Mindenképpen azt szerettem volna, hogy ott maradjuk, akkor is, ha nem volt a szívem csücske a város. Igazából egészen megszerettem. Lehet, hogy csak a sok együtt töltött idő miatt, vagy csak megszoktam, és kicsit a magaménak is hittem, de valahogy otthonosan kezdtem érezni magam, mikor oda mentem.

Felvethettem volna a lehetőséget, hogy jöjjön fel. Sőt, talán az ő agyában is ott motoszkált a gondolat, de egyszerűen attól féltem, hogy ha az unalmas kisvárosból feljön, megnyílik előtte a világ, és rájön, hogy kevés vagyok neki. Unalmas, egyhangú… Nem akartam kocáztatni a kapcsolatunkat csak azért, hogy hirtelen jobb legyen. Úgy érzetem, hogy ha ott maradunk a kisvárosban, és esetleg később jövünk el, addigra megszokja, hogy ott vagyok, és nem akarja majd elveszíteni ezt az egészet. Hozzászokik, és meg lesz elégedve az életünkkel, nem kell majd neki más. A félelmeimet vele is megosztottam, mert azt gondoltam, hogy egy kapcsolatban az őszinteség a legfontosabb alkotóelem.

– Attól félek, hogy ez – mutogattam kettőnkre – csak addig működik, ameddig itt vagy. Ameddig itt élsz ezek között a körülmények között – magyaráztam. Az arca elkomorodott. Nem érdemelte meg, hogy ilyeneket mondjak neki, de el kellett mondanom az érzéseimet, nem azért, hogy bántsam. Azért, hogy megnyugtasson – Mármint nem azt mondom, hogy nem szeretsz.. de meddig fogsz, amikor rájössz, hogy mennyire unalmas vagyok?

– Nekem soha nem leszel unalmas. Ez nem történhet meg.

– Most még így érzel. De ez nem lesz mindig így. Még te sem tudhatod, hogyan lesz.

– Értem. Maradhatunk itt is, ha szeretnéd – mondta. A szemembe nézett. A szabadtéri sakk asztaloknál vártunk a buszomra. Alig egy óra, és felrak egy buszra, majd ki tudja meddig nem találkozunk… A szavaiban ellenkezés, és igazi érzések helyett inkább belátást tapasztaltam. Mintha ő maga is úgy sejtené, hogy a kapcsolatunk csak addig működik, ameddig nincs lehetősége másként élni.

Úgy éreztem, hogy csak egy kapaszkodó vagyok, ami segít a mocsár felett tartani a fejét, amíg valaki ki nem húzza, s aztán amint kihúzta, ő elengedheti azt a kapaszkodót. Ettől rettenetes bűntudatom lett. Mintha elárultam volna őt.

Hónapokig gyötört a szörnyű bűntudat azért, amit akkor gondoltam. Saját magamat éreztem rohadéknak, amiért képtelen vagyok benne megbízni. Tőle mindig csak jót kaptam, szeretetet, törődést. Meghallgatta az ostoba fantáziáim, és beszélt, ha nem akartam. Mindig arról beszélt, ami engem érdekelt, és ostoba történetekkel szórakoztatott. Soha semmi rosszat nem tett, és mégis képtelen voltam bízni benne.

De amilyen bolond voltam, ezeket a kételyeket még vele is megosztottam, mintha direkt csak bántani akartam volna, és hiába csináltam volna vissza az egészet. Hiába tettem volna meg nem történtté. Már nem lehetett. Néha olyan szörnyű kételyeim voltak, és rémálmaim a jövőnkkel, vagy éppen a hiányával kapcsolatban, hogy azt nem tudtam bent tartani.

Többször is megbántottam ezzel, és egyszerűen éreztem, hogy ez bántja, de nem tudtam magamban elviselni. Égette a lelkem. Meg kellett beszélnem vele, mielőtt még arra sarkall az egész, hogy elmeneküljek az érzéseim elől, és abba hagyjam az egészet a fenébe. Vagy még rosszabb… hogy én zavarodok bele a dologba.

Önző voltam, mert nem tudtam elviselni ezt a terhet, és mind rázúdítottam. Talán egy nap pont ez vet majd véget az egésznek?

Nadja és Igor #8 - Első kétely

2014.11.01.-02.

Imádtam a nála töltött hétvégéket. Péntek délutántól hétfő délutánig tartottak. Ebben benne volt a péntek délutáni közös rádióműsor, a vasárnap reggeli műsor és a hétfő délelőtti, onnan indultam haza. Esténként valami filmezés, és a fennmaradó szombati napon valami, ami éppen eszünkbe jutott. Az első nála töltött hetem alkalmával füstbombát gyártottunk. Életem egyik legszebb hete volt, pedig tényleg semmit sem csináltunk, csak ettünk, bementünk melózni, filmeztünk és aludtunk. Nem terveztem a jövőt, csak elvoltam azzal, ami éppen volt. Összebújtunk, törődött velem, éreztette, hogy érdeklem, hogy szeret. Puszilgatott, simogatott, hízelgett. A mosolya törődő volt, mindig érdeklődött, hogy kérek-e teát, nincs-e túl hideg, vagy mit szeretnék csinálni. Egyedül azt felejtette el mindig megkérdezni, hogy nem vagyok-e éhes. Ezt a nagyika tette meg helyette néha, amikor meglátott, vagy csak úgy óránként, hátha egyszer csak éhes leszek, és nem merek majd szólni. Nagyika hangot adott a véleményének miszerint rám férne még vagy nyolc kiló és akkor is jól néznék ki. Sokszor tartottunk cigiszünetet, ami azt jelentette, hogy néha kimozdultunk a négy fal közül akkor is, ha nem volt semmi programunk. De egyébként airsoftozni is magával vitt. Minden percét élveztem az ott töltött időnek.

Az első kételyem pontosan a tizenegyedik hónap második napjára esett. Azaz, aznap estére, amikor békében megnéztük a Kick Ass mindkét részét. Boris telefonált, hogy buli van a hegyen, és menjünk. Nem volt különösebben kedvem. Szívesebben…

Elvetettem a gondolatot, és összeszedtem magam, vártunk még egy kicsit indulásra készen; közben megmutattam neki, hogy állok a pillangóval. Ismét megdicsért és úgy tett, mintha jobb lennék nála. Nem sokkal később megjött értünk Boris egy kis fehér teherbusszal. Megálltunk egy közért előtt néhány energiaitalért. Aznap este ittam először mojitos bombát.

–  Remélem szereted – nyomta a kezembe Igor.

Azon az estén történt, hogy az egyik helyi jampigyerek befüstölte az utasteret füves füstjével, mire Igor teljesen fölöslegesen legyezgetni kezdte kifelé a füstöt a nyitott ajtón, és megkérte a fiút, hogy ne füstöljön be, mert nem akarja érezni.

Bevallom, gyanús volt a hisztije, de nem akartam ezen gondolkodni. Utólag is inkább elhessegettem a képet minden alkalommal, amikor előbukkant.

Az este egy kör vodkával kezdődött, és folytatódott is, majd előkerült a whiskey. Ballantines, amit a Jack Daniel’s követett. Kólával vagy anélkül. Aznap este magamhoz képest rengeteget ittam mindkettőből, de különben végig nem éreztem a kínos hatást. Másnap sem.

Igor és a fiúk azonban kiszivárogtak a hátsó ajtón és… nem láttam, amit csináltak. Csak azt tudom, hogy volt whiskey, vodka és fű, én pedig nem éreztem a magam részéről a megivott mennyiség hatását, Igor annál inkább, pedig a szemem láttára csak annyit ivott, amennyit én, és nyilván jobban bírja, mint én. Azaz a-pia b-fű.

Miközben a fiúk kint iszogattak és beszélgettek, én a krumplit igyekeztem kisütni, ha már elvállaltam a feladatot. Igor egy haverja sertepertélt körülöttem, és próbált kioktatni a krumplisütés rejtelmeiről, ami igazából kedves volt tőle, de kissé idegesített… abszolút nőietlennek éreztem magam ettől az oktatástól. Nevettem rajta. Nem foglalkoztam vele, hogy körülbelül minden második mondata hitetlenkedés volt afelett, hogy hogyan szerethettem bele valakibe, aki olyan, mint Igor. Nem nagyon gondolkodtam azon, hogy miért mondhatja, arra gondoltam, hogy csak fel akar szedni, mert azt gondolja, hogy van esélye. Fura is volt, hogy egy este alatt akarja elszeretni a haverja nőjét. Igazából ez két intő jel egyszerre.

Igort különben nem érdekelte a jelenet, jól elvolt a haverjaival, egészen odáig, amíg valaki rá nem szólt, hogy épp a csaját hülyítik mindenfélével. Akkor lett csak ideges, és megfenyegette a fiút. Annyira ideges volt, hogy az aprót csörgette a zsebében. Oda rejtette a kezét idegességében.

Furának tartottam a hangulatingadozásit, amikor pár perccel később pedig meg akart táncoltatni.

–  De én nem tudok táncolni. Már elfelejtettem – mondtam neki.

–  Én se – nevetett, és cibált még pár percig, mintha táncolnánk.

Egész éjszaka ezen járt az agyam, és azon idegeskedtem, hogy vajon miféle ember lehet ő, és vajon mibe keveredtem bele. Vajon a dolgok, amiket mások mondanak tényleg igazak? Vagy miért utálja őt mindenki? Annyira nem lehet rossz ember, hogy mindenki utálja, mégis… egy jó szót sem hallottam róla, és jórészt még a saját barátai is ellene beszélnek. Miért nincsenek olyan barátai, akik kiállnak mellette, miért van mindenkinek rossz véleménye róla? Mindenki nem lehet hülye. De ő sem az. Vagy az? De mi ő? Romlott, őrült, beteg? Félnem kellene tőle? Mi lesz így az én sorsom? Vajon jobb volt nélküle az életem? Nem! Fáj, mert már nem tudnám elviselni nélküle ezt az életet. Nem tudok tovább úgy élni, ő kell! De mi lesz, ha mégjobban megismerem, és kiderül róla valami? De legalább szeret. Az a feladatom, hogy szeressem olyannak, amilyen. Mégis. Vajon tiszta? Vajon drogos is? Nem, az kizárt. Hogy lenne? Elég ebből a hülyeségből.

Egész éjszaka nem aludtam ezek miatt a gondolatok miatt, így reggel rossz hangulatban keltem. Elhatároztam, hogy kicsit durva leszek vele, hogy érezze a kínlódásom. Nem nagyon beszéltem vele, csak mentem mellette.

–  Hogy aludtál?

–  Aludtam valamennyit. Te?

–  Nagyon rosszat álmodtam.

–  Tudom. Kiabáltál. Megint meghaltam, ugye?

–  Megint hangosan beszéltem közben?

–  Igen.

A továbbiakban nem nagyon beszéltünk, egészen addig, ameddig be nem jelentette, hogy kakaót akar túrós táskával reggelire ezért beugrottunk a pékségbe. Az új lány dolgozott, kedvesen érdeklődött felőlünk, és Igor munkaideje felől, mivel panaszkodtuk a korai kezdés miatt. Hétkor indult a műsor.

Egész nap ott szenvedtünk, láttam, és éreztem a fájdalmát. Olyan volt, mintha én is szenvednék, pedig én különben jól voltam. Álmosan, de jól. Látni azonban, hogy ő kutyául van… olyan volt, mintha én is érezném, amit ő. Rengetegszer próbáltam kimondani, hogy nem kellene folytatnunk, és talán bele is kezdtem a beszélgetésbe. De nem tudtam megtenni. Szükségem volt rá akármilyen is.

Egy darabig még rosszul esett a későbbiekben is, ha tudtam, hogy buliban van, de attól a naptól kezdve megváltozott a hozzáállásom. Éreztem, hogy nekem kell változtatnom, mert képtelen lesz az én elvárásaim szerint élni. És talán én is.

Rájöttem, hogy ő fontosabb lett az elvárásaimnál. Maximum szakítok, ha mégis van valami titkos ügye, gondoltam. Megpróbáltam délután kicsit kedvesebb lenni. Nem akartam végig haragudni rá, még akkor sem, ha utána már nem tudtam mit kezdeni, az érzések hangulata ráült az egész napomra.

Nadja és Igor #7 - Első nap a világ végén

2014.09.13.

Miután ő is megerőltette magát, és becsületesen felutazott a kedvemért a szülővárosomba, rászántam magam, hogy akkor én is leutazom a kedvéért. Nem akartam igazán.

Meg voltam ijedve, nem tudtam, mit hogyan kell csinálni. Jegyet kellett váltanom, de nem akartam beszélni a jegypénztárnál, mert attól a vastag üvegtől a mögötte ülő jegypénztárosnő atomsüket, és mindig kiabálni kell. Nem ismertem az állomást, nem tudtam, hol a jegypénztár, nem tudtam, mi lesz kiírva a vonatom érkezési helyeként a táblára. Nem találtam a jegypénztárt, így elhatároztam, hogy automatából veszek jegyet, amiről nem tudtam, hogyan kell használni. Egy a vasúttársaság logójával ellátott mellényt viselő fiú segített ki, de már nem kaptam ülőhelyet a legközelebbire. Azaz órák múlva ment volna a következő, és nekem nem volt időm várni.

A fekete „v” kivágású pólómat vettem fel, a khaki színű dzsekivel, farmernadrággal és a fekete csizmával, amit pontosan három éve töretlenül imádtam.

Felhívtam, hogy megkérdezzem, mi legyen. Csalódást okoztam neki, már nagyon várt…  A hangja miatt megsajnáltam még akkor is, ha semmi kedvem nem volt az utazáshoz. Féltem, és olyan elhagyatott voltam, mint egy a világ végi pusztán kidobott macska. A beszélgetés közben az egyik lépcsőre kuporodtam, ami azt eredményezte, hogy egy nő sajnálkozva került ki, amikor a vonatához igyekezett. Valószínűleg hajléktalannak néztem ki.

Aznap nem sikerült lejutnom hozzá, helyette haza buszoztam, ami összeszámolva még úgyis 247.83 rubelbe került, hogy a buszon visszafelé, már nem váltottam jegyet.

Frissen szőke hajam besárgult, amikor megázott a buszmegállóból hazafelé való sétám során, a csizmám pedig beázott. A ruhámból csavarni lehetett a vizet, amikor otthon ledobáltam magamról. Azt a furcsa rózsaszín melegítőt vettem fel, amit apától kaptam. Talán életemben először használtam, felvette a régi szekrény savanykás szagát. Aznap megváltam a tinibandás posztereimtől. Többé nem volt szükségem rájuk. Az égősorokat a galériámon helyeztem el, és nagyon büszkén mutattam az eredményt Igornak. Végig beszéltünk, arról áradozott, hogy mennyire kár, hogy nem vagyok ott, és mennyi mindent tudnánk csinálni. Miközben sajnáltam is, hogy nem lehetek ott, közben kicsit örültem, hogy másként alakult, és tudtam, hogy ennek oka van. Valami oka. De nem tudtam, hogy mi az az ok. Talán intés volt.

Aznap az általa ajánlott egyik sorozatot kezdtem el nézni, miközben kommentáltam neki a véleményem. Elárulta, hogy olyan ajándékot tartogat nekem születésnapom alkalmából, aminek örülni fogok, és majd megtanítja, hogyan kell használni, de vigyázzak, hogy ne tegyek kárt magamban. Viszont nem mondhatja el, hogy mi az, mert csak jövőhéten derül ki, mikor odaadja. Mégis addig erőszakoskodott, és addig piszkált vele, hogy végül rábeszélt, hogy megmutathassa. Amikor megláttam, meglepett, hogy ilyen rövid idő alatt így kiismert, és foglalkozni kezdett velem… miközben én csak valami laza ismerkedésnek és összejövögetésnek fogtam fel a dolgot, ami várhatóan egy vagy maximum két hónap múlva véget is ér.

2014.09.20.

Igazán akkor tudtunk találkozni, amikor megerőltettem magam, és ténylegesen megszerveztem magamnak az utat. Következő héten is bennem volt a félsz, de akartam menni. Rá kellett vennem magam, hogy kiűzzem a félelmeket. A tervezésem csak megkönnyítette, amikoris kiderült, hogy nem kell a város másik végébe utaznom a vonatig, mert van egy közelebbi megálló. A múlthéten megtanultam kezelni az automatát, így nem kellett interakcióba bocsátkoznom az atomsüket jegypénztárossal sem, gond nélkül megvettem a jegyet, a jegyről pedig megszereztem a legfontosabb információkat. A vonatom ettől a pillanattól kezdve egészen az utolsóig kivétel nélkül mindig a nyolcas vágányról indult, és én onnantól mindig legalább negyed órával, de a későbbiekben inkább háromnegyed órával előbb érzetem. Többek között ez a rendszer tanított meg időben érkezni mindenhová.

A vasútállomástól még legalább fél óra kocsira helyezkedett a puszta, ahol Igor élt. A helyiek szerint annál vidékebbre még biztosan nem jártam… és igazat beszéltek.

Igor egy ismerősét szervezte be fuvarnak, aki az említett „puszta” központjához érve közölte;

– Jól nézd meg, ez itt a központ – behajtva a középső betonútra, az első ház előtt megállt. Azt hiszem, valami sokkot várt, vagy valami jelenetet, melyben azonnal megpróbálok elmenekülni, verni az ablakot ököllel, és kiabálni, hogy vigyenek haza. Legalábbis ilyen arcot vágott, amikor arcán kaján vigyorral megjegyezte, ez a hely központja.

Első körülnézésre egy fás, ligetes helyen szálltunk ki, ami után házsorok következtek. A tovább vezető út mentén garázssor állt, és az út túloldalán omladozó szálloda foglalt helyet. Az már az enyészeté, látszik is a stílusán, hogy körülbelül 30-40 éve üresen áll. Olajfesték a mellékhelyiségekben, és a lépcsőházban, gejl virág minta a szobákban, fa lambéria a közösségi terekben, négyzet mintás fa mennyezeti burkolat, és az a kő a padozaton! Számomra egyértelműen a hetvenes éveket idézte.

Nem volt lehetőségem szétnézni, mert a nagyika és a szomszédság már a kapuban várt, ami kicsit megijesztett. Elbúcsúztunk a fuvarosunktól, majd egyből bemutatott a nagyikának, aki széles mosollyal üdvözölt, puszival köszöntött. Majd pedig bemutatkoztam a néninek, aki a szomszédságból csak azért volt ott, mert megneszelte, hogy érkezem és kíváncsi volt.

A ház egyszerű vidéki faluház hangulatát keltette bennem elsőre, barátságos kis művelt kerttel, tele virágokkal és egy csapzott duci kutyussal a ház előtt. Belépve készülő pörkölt illata csapta meg az orrom. Igor azonnal a szobájába vezetett.

Nem egészen úgy képzeltem el, ahogy volt. Amikor a szobáját emlegette, azt képzeltem, hogy egy kis lakás egyik kisebb szobája egy ággyal és kék szőnyeggel, meg némi férfias rendetlenséggel, ami néhány számítógép vagy egyéb műszaki eszköz szétszerelt alkatrészeit jelenti. És/vagy szétdobált DVD-ket. Ehhez képest egy kertes ház egyik nem is kicsi szobájában találtam magam. A bútorzat alapján valaha valami nappaliszerű lehetett. Látszott a polcokon, ahogy egykor porcelán díszek és poharak tarkították, de ma már csak elhasznált dezodoros flakonok, és üres energiaitalos dobozok pihentek a helyükön, ezekkel félrelökve és felborogatva a polcok eredeti lakóit. Némely polcokon könyvek is kaptak helyet, ilyen-olyan rendszertelenséggel bezsúfolva. Hűtőláda és egy kis asztal mellette, foglalt helyet szemben a szekrénysorral. A kisasztalon vízforraló, és kávéfőző. Ez nagyjából azt az érzetet keltette, hogy ha teheti, inkább ki sem lép a szobájából. Az ablak alatt, és a túloldalon egy-egy ágy helyezkedett.

–  Ha mégis meggondolnád magad, és maradnál éjszakára, ott is aludhatsz, ha velem nem akarsz – mutatott az ablak alatti ágyra, ami leginkább a dolgai tárolására szolgált. Ruhák, zsinórok és tárgyak, voltak össze-vissza ledobálva rá, amiket valószínűleg néha használt.

–  Nem fogom.. korai – mondtam, de valahogy úgy vettem észre, mintha képtelen lenne megérteni, hogy nekem miért korai nála tölteni egy éjszakát. Pedig nagyon-nagyon világos volt az egész. Nem azért, mert nem akartam vele, vagy mert nem akartam őt magát. Egyszerűen csak meg kellett tudnom, hogy van-e jövője ennek az egésznek, mert ha nincs, akkor nem akartam egy újabb strigula lenni.

A kisasztal felett egy MP5 és a Sig-Sauer állt felszögelve. Ezeken meg is akadt a tekintetem, ahogy az asztalka mögötti sarokban helyezkedő kályhán. Elképzeltem a téli estéket, amiket ígért.

–  Ha akarod, megtanítalak lőni – mondta hamiskás mosollyal az arcán.

–  Még szép – mondtam, majd az egyik polchoz lépett, és tragikus hirtelenséggel átadta nekem az ajándékát. Már nem lepett meg, mert korábban küldött róla képet, valahol belül mégis meglepetésszerűen ért még mindig. Egy pillangó volt. Kés. Azt éreztem, hogy ő tényleg hozzám való, hogy ő valaki olyan, aki belém lát, aki kiismer, és akit érdeklek. Ezért kezdett el érdekelni ő maga is. Valahogy úgy éreztem hasonlóak vagyunk, egyek. Összetartozók. Megmutatta, hogyan kell használni, és visszaadta, hogy gyakoroljam, amíg ő elintéz valamit.

Pillanatok maradtak meg az agyamban erről a napról, amikor kiment telefonálni, mert a szobában nem volt térerő, és amikor néha otthagyott egy-egy cigi kedvért. Ezeket a pillanatokat akkor első alkalommal még egészen kínosan éltem meg, később pedig már idegölő volt a rá való várakozás. Mintha elkezdtem volna tényleg beleszeretni, hiányzott, és nem akartam, hogy pillanatokat veszítsünk abból az egyébként is kevés közösen eltöltött időből is. Továbbá, hogy kegyetlenül ügyetlen voltam a pillangóval.

Később kivitt lőni az MP5-el;

Lőtt néhányat egy fa tövében elhelyezett régi TV-re, majd egy távolabbi fára.

–  Csak nézd az irányzékot, válaszd ki a célzó szemed, és azzal célozz – mondta, és a kezembe adta a fegyvert – Nem nehéz?

–  Nem – ráztam a fejem, és értetlenül tűnődtem rajta, hogy mi a fenéért lenne nehéz. Lőttem egy sort a távoli fára, az első bb után rájöttem, hogy a lágy szellő miatt kicsit balra kell tartani.

–  Ötből négy találat. Téged nem is kell megtanítani. Jobban lősz, mint én – nevetett, én pedig csak arra tudtam gondolni, hogy biztos hízeleg. Nyilván nem csinálom jobban, mint ő, és nyilván nem vallaná be, ha tényleg úgy lenne. Mégis tetszett, ahogy elégedett mindennel, amit csinálok még akkor is, ha béna vagyok, vagy semmirekellő.

–  Meglep? – mosolyogtam.

–  Nem, mert te vagy az én Bonniem – mondta. Mindig azt mondta, hogy mi vagyunk Bonnie és Clyde. Mindig egy erről szóló dalt küldött nekem a rádióban.

Később azzal az ötlettel állt elő, hogy nézzük meg a közeli szállodát, mert tudta, hogy mennyire érdekelnek a romos házak, elhagyatott épületek. Annyira jól éreztem magam vele, hogy eszembe sem jutott elővenni a telefonom, és fényképezgetni. Sőt, utólag rádöbbentem, hogy még wifi kódot sem kértem tőle. Pedig ez a két legfontosabb eleme az életemnek. Folyamatosan online, és mindent lefényképezni, dokumentálni.

Szeptember vége felé közeledtünk, de a fák még zölden virítottak, lobkoronájukon besütöttek a nyárvégi nap édeskés mézszínű sugarai. A hely korábbi elmondásának megfelelően tényleg druidafalvának nézett ki, csodálatosan szép, és otthonos volt számomra. Ebben is igaza volt. Imádtam.

Viszont olyannyira nem született egyetlen kép sem arról a napról, hogy sem indulás előtt, sem hazaérkezésem után nem csináltam egyetlen egyet sem. Ő lefoglalt, és ilyen még sosem volt azelőtt. Szórakoztatott, és mindenre jutott egy ici-pici idő aznap. Mintha mindent meg akart volna mutatni, és mindent akart volna egyszerre csinálni. Mintha be akarna avatni az életébe… mesélt és mesélt.

A későbbiekben kaptam a nagyikájától egy hatalmas nagy tál pörköltet nokedlivel, ami el is döntötte a sorsom. Tudtam, hogy udvariatlanság dolgokat a tányéron hagyni, így igyekeztem megenni az egészet, de képtelen voltam az egészet eltűntetni. Pláne, amikor belebotlottam egy darab májba pont akkor, amikor már nem voltam éhes. Pedig különben az egyik legjobb pörkölt volt, amit valaha ettem, és egy örökkévalóságig tartott, amíg elcsipegettem, mint valami kis veréb. Közben horror játékos youtube videókat néztünk, jobban mondva én, ő pedig engem figyelt, hogy mikor végzek már.

Soha olyan vágyakozó tekintetet nem láttam, így csak akkor tettem le a tányért, amikor már tényleg éreztem, hogy nyugtalankodni kezd. Elhúztam a legvégsőkig a pörkölt megevését, hogy szerelmes csókokkal halmozhasson el végre.

Nehéz volt a búcsú, a háttérben egy The Pretty Reckless szám szólt… a Make me wanna die.

–  Látod… ezt szeretném elérni a tövénél, ami neki is van – mutattam Taylor Momsen lenövésére a klipben. Az ő lenövése azon kevesek egyike, ami nem visszataszító, és tökéletesen illik a stílusához. Közben pedig titkon féltékeny voltam a lányra, mert tudtam, hogy tetszik neki. Ez volt az a furcsa érzés, amit soha nem mondtam volna el neki. Valahogy úgy éreztem, hogy ha megszűnik az újdonság varázsa, és nem lát majd annyira szépnek, hozzá kezd majd hasonlítgatni, és nem leszek elég jó.

Valamit mondott, de arra már nem figyeltem. Teljesen elvesztem a gondolataimban. Képtelen voltam megérteni, hogy miért akar ennyire…

Annyira féltem, hogy idővel rájön, hogy csak az aktuális életkörülményei, és az elszigetelt életmódja miatt szeretett ennyire belém, és annyira rettegtem, hogy ez az életmód egyszer megváltozik. Nekem pedig nem lesz többé helyem a szívében.

Nadja és Igor #5 - Augusztus 23.

2014.08.23 10:00

El sem hiszem, hogy megint kések. Csak tíz perc, de ebben a kisvárosban szörnyű vétek. Plusz, ez olyan első… izé. Első… mi az? Nem, nem is akarom kimondani. Gondolatban sem. Annyira lehetetlen, hogy ebbe belementem. Ráadásul ezt a bugyuta virágos „teniszcipőt” vettem fel. Tök idegen, és tudom, hogy mit akar. Nyíltan belementem egy olyan találkozóba, melynek során az lehet a téma, hogy… leszek-e a csaja. Rémes. Borzasztó. Szörnyűséges!!

Azt hiszem Irina haragudni fog, amiért otthagytam. Végülis az ő vendége volnék, de ez most; Elsőbbségi. Miért? Irina sokkal jobb barátnőm, mint amilyen fontosnak kellene lennie ennek az idegennek. De nem. Az elmém ködös. Szedd a lábad!

Amikor odaértem, ő már a rádió épületének lépcsőjénél várt. A korlátnak támaszkodott, fekete bőrdzsekit viselt, aminek abszurditása fel sem tűnt abban a zavart állapotomban. Nyáron bőrdzseki… Fehér fejhallgatóval a fülén várt, de amint meglátott, elmosolyodott és levette azt. Összehajtogatta. Akkor láttam,hogy vezeték nélküli.

Rajtam a rövid farmerdzsekim volt, a szürke ujjatlan flitteres oldalú szürke felsőmmel és egy farmer rövidnadrággal. Meg az az ostoba virágos „teniszcipő”. A nap végére ezerszer megbántam azt a választást.. Nem mintha a szandál kényelmesebb lett volna.

Igor, miután megdicsérte a kinézetem,  azonnal az erdő felé vitt, odafelé megmutatta az iskolát, ahonnan kirúgták, és az iskolát, ahol aztán végzett. A mára használaton kívüli épület nagy hatással volt rám. Szinte láttam, ahogy az udvaron rohan, elkaptam a tekintetem.

– Sokszor jöttem erre a könyvemmel. Feljöttem olvasni. Szerettem elbújni a többiek elől – mesélte felfelé menet – Szerettem magam lenni velük.

Hittem neki, és figyeltem minden szavát. Zavart voltam, és próbáltam komolytalanul venni, de addigra rengeteg információt zúdított rám, mintha a taktikája része lenne, hogy információt zúdít rám, hogy azzal ejtsen fogságba.

Felvitt a kilátóba, de az már foglalt volt, így nem messze attól, egy padon ültünk le egy kicsit.

– Szóval?

– Szóval, mi?

– Mit akarsz? Eljöttél velem ide. Minden nap eljöttél hozzám… Zavar, hogy nem tudom, mire gondolsz. Miért csinálod ezt?

– Nem tudom. Mert így jó.

– De mit akarsz tőlem?

– Nem tudom.

– Akarsz egyáltalán valamit?

– Nem. Nem tudom. Talán.

– Szerinted lehet ebből valami? – elbizonytalanodtam a kérdésétől.

– Miért kérdezel ilyeneket?

– Mert holnap hazamész, én meg airsoftozni… Azaz nem találkozunk már.

– Azt hittem, legalább kivárod a nap végét, vagy valami. Nem lehetnénk inkább barátok? Aztán majd lesz, ami lesz.

– Nem. Az nekem nem megy. Tudod, barátok… aztán már túl jó barátok leszünk, és nem akarod elrontani. Ismerem ezt a szöveget.

– Én nem vagyok olyan. Nekem nincs szövegem.

– Döntened kell. Nem mehetsz el csak így.

– Legyen – vontam vállat – próbáljuk meg – egyeztem bele, messze a panorámát fürkészve.

– Akkor most meg foglak csókolni – döbbenten az arcára kaptam a tekintetem. Nem akartam. Még mindig korai volt, de hiába látta rajtam, abszolút nem érdekelte. Jó volt. Erősen cigi és kávé ízű. Követelőző, de semmi esetre sem rossz. Ettől függetlenül nagyon küzdöttem, hogy aznap a lehető legkevesebbszer történhessen meg.

Az erdőből kifelé megfogta a kezem. Nem akartam… tekintve, hogy a kapcsolatunk még öt perce is alig tartott. Kínos volt, és nem akartam, hogy azonnal mindenki tudjon róla. Márpedig egy olyan kisvárosban mindenki mindenről azonnal tud. A fenébe is. Nem tudtam neki pontosan elmagyarázni, az erdőből kiérve, kérésemre mégis elengedte a kezem. Helyette inkább mindenképpen át akarta fogni a derekam, mintha nem értené, hogy még túl frissek vagyunk. Vagy csak szart rá az egészre.

Miután az úthoz értünk, leültünk egy padra, de hamar felállt, és mesélni kezdett. Ismét magáról. Arról, ami Moszkvában történt, arról, ami miatt újra haza kellett térnie.

– Még meggondolhatod magad – jelentette ki a rizikós sztori végén, én pedig egy pillanatra mellé bámultam. Átfutott az agyamon, hogy nekem nem kell ilyen élet.

– Ugyan, ne hülyéskedj! Ezért? Ez már a múlt – mondtam, és rá mosolyogtam. Nem értettem, hogy miért. Kétségbeestem. A saját eszetlenségemtől, a meggondolatlanságomtól. Tudtam, hogy, amibe belemegyek az rossz, mégis belementem, és jól éreztem magam abban a pillanatban. Ezt követően megmutatta a tavat. Éppen egy esküvő előkészületeit láthattuk, közben az Aladin zenéje ment, amit akkor ismert fel, amikor leültünk az asztalhoz. Kinevettem. Zavart, ahogy egyfolytában csókolgatni akart, és fogdosni a kezem, a derekam… rászóltam.

A következő állomás a régi iskola udvara volt. Be akartunk mászni az épületbe, de az túl bonyolultnak… vagy inkább lehetetlennek bizonyult a rendelkezésünkre álló eszközökkel – semmi – így fogott, magához vont, és újra megcsókolt.

– Aztán nehogy már megerőszakolj itt az iskolaudvaron, te igénytelen – suttogtam a fülébe mosolyogva.

– Jól van, jól van – nevetett – de azért megcsókolhatlak, nem?

– Nem – mosolyogtam. Hamarosan kimásztunk az iskolaudvarról. Illetve egy jó darabig időztünk ott ebben a cuki rózsaszín felhőben egy szoros ölelésben, megannyi csókkal pecsételve meg friss kapcsolatunkat.

– Tudod, ezek most mit hisznek? – az úton elhaladó autókra néztem.

– Tudom… - grimaszoltam, és valahogy megundorodtam a gondolattól.

Hazafelé bementünk a pizzázóba, ahol a héten először kaptam fél liter buborékmentes ásványvizet…

– Ez most jól jön, pont meghalok szomjan. Egész héten – mondtam.

– Miért nem szóltál?

– Ugyan, nem olyan fontos… - valamit motyogott, a fejét rázta.

Hamarosan összetalálkoztunk a násznéppel, és a boldognak tűnő párral. Félreültünk egy padra, amíg elvonultak mellettünk.

– Azért remélem nem olyan kapcsolatot akarsz, ami arról szól, hogy kézfogással köszönünk, és magázzuk egymást – viccelődött, és kimért kézfogásra kész mozdulatot tett felém. Azt gondoltam, hogy teljesen hülye, de tetszett. Szinte minden, ahogy ő volt, ami megijesztett, mert volt egy része, ami taszított, de nem értettem, honnan jön ez az érzés, és mi az igazán.

Nadja és Igor #4 - Kicsikart találka

2014.08.22

Irina legjobb barátnőjét Oxanat vártuk… ami egyben azt is jelentette, hogy ők a múltról és a közös ismerőseikről fognak pletyizni, én pedig türelmesen hallgatok. Bevallom, nem evett volna annyira a fene, ha nem éppen valami sokkal izgalmasabb programon agyalok, de. Azon agyaltam, hogy vajon mi folyhat a rádióban, és mi lehetne a dologból, ha több időnk lenne kideríteni.

Tudtam, hogy az időnk limitált, és hogy érdekel az Igor bűvkör… hogy az ő személyisége olyasmit rejteget, amire szükségem lehet.

Talán kicsit elpanaszkodtam magam;

– Akár átnézhetsz Igorhoz is, szívesen lát – mondta Irina. A lány azonnal lecsapott, ahogy értelmezte a nevet.

– Jóban vagy Igorral? – olyanféle döbbenet ült az arcára, mintha az ördög valódi nevét tudta volna meg. Korábbról ismerte az említettet. Mind egy városban nőttek fel.

– Igen, néha visszamegyek hozzá a stúdióba, ha unatkozom…

– De remélem nincs köztetek semmi – jelentette ki minden gúny nélkül szárazon.

– Dehogy! Úristen. Vele? Most épp Nadja kell neki – legyintett felém.

– De ugye semmi esélye? – kérdezte a lány. Nem tudtam mit válaszolni. Megvontam a vállaim. Úgy gondoltam, úgy sem lesz belőle semmi.

Visszatértek a sztorizásra, s miután kellőképpen meguntam azt, remélhetőleg észrevétlenül előkotortam a fülhallgatóm, és rákerestem a rádióra a TuneIn-en, majd pár perccel később már az üzenetekben voltam;

–  Éppen a rádiót hallgatom.

–  Igen? Milyen?

–  Jó. Jobb, mint itt. Halálra unom magam.

–  Gyere át.

–  Nem lehet. Itt van Irina egyik barátnője.

–   Mond nekik, hogy hozzanak át.

–  Á, inkább hisztizek még egy kicsit, hátha megunják, és lepasszolnak maguktól.

Szívesebben lettem volna ott. Bármennyire fáj is, ezt meg kell vallani. Panaszkodni kezdtem, és nyűglődni; Hogy milyen unalmasak, és hogy mennyire rossz nekem, és hű, de hogy lehetne mennyi meg mennyi mást is csinálni. Rövidesen megtette a hatását. Habár nem egészen tudom, hogy a hisztim hatott-e kellőképpen, vagy egyszerűen csak átláttak rajtam, mindenesetre elértem, amit akartam.

Irina és Oxana elvittek a rádióhoz és lepasszoltak akár egy kiskutyát. Igor a leendő munkájáról mesélt, amit az előző pillanatban beszélt le, és a jövő nyári fesztivállal kapcsolatos, majd miután úgy érezte, bedobta az irigység gránátot, felvitt a stúdióba. Ott folytatta ahol abbahagyta.

– Szóval mire jutottál? – az az utálatos félmosoly kúszott a képére.

– Azt hittem, ma már nem fogsz ezzel piszkálni – vontam vállat.

– Holnap után hazamész.

– Igen.

– Lehet, hogy soha többet nem találkozunk – száraz, messzi, poros hatást keltett ez a mondat.

– Lehet – egyeztem bele, és lehajtottam a fejem. A cipőmet néztem.

– Nem akarsz holnap találkozni? Nem dolgozom, de bejönnék és elmennénk valamerre.

– Igazából én Irina vendége vagyok. Azért jöttem, hogy szórakoztassam, ehhez képest most is itt ülök veled – mutattam rá nyitott tenyérrel és hátradőltem a székemben.

– Úgyis csak unatkoznátok – rántotta meg a vállát.

– Jó – mondtam, és magamban teljesen kétségbeestem. Egészen más, ha az ember ellátogat a másikhoz, amíg az dolgozik, hogy kölcsönösen ne unatkozzanak, mint elmenni valakivel valahová csak úgy. Pláne, ha az ember nem akar semmit a másiktól, aki köztudottan akar valamit tőle. Mármint, nem is, hogy nem akar… csak nem tartja jó ötletnek, hogy egy halott kapcsolatba kezdjen valakivel, aki messze van, és nem is biztos, hogy komolyan gondolja. Továbbá… Távkapcsolatba kezdeni valakivel, akit még csak nem is ismersz… akiben nem bízol. Már nem azért nem bízol, mert ő nem megbízható, egyszerűen a saját természetedből fakadóan nem bízol senkiben sem. Nem mintha hinnél a megannyi intelemnek… de még azok is. Ráadásképpen. Megfogalmazásukban egyöntetűen intelem helyett inkább valami izgalmasat ígérnek. Hiszen, jómagad sem vagy egészen komplett, és éppen a másik feledre várakozol, aki nem hátrány, ha szintén kissé őrült.

Bolond lennél kihagyni, de bolond lennél, ha belemennél is… aztán úgy hozd meg a döntésed, hogy ne ez legyen az, amit keservesen megbánsz. Hallgass a normálisokra, és kerüld el messze… avagy próbáld meg. Csak aztán, hogy melyiket bánod meg jobban! Zavar támadt az agyamban.

–  Mutatok valamit – mondta, és kihúzott a táskájából egy táskát. Felnyitotta – Ez egy Sig-Sauer – mutatta be a fegyvert. Kikaptam a kezéből, és alaposan megnéztem. Talán az arcomra volt írva minden érzelem, mert megjegyezte – Gondoltam, hogy tetszeni fog.

–  Ez gyönyörű – mondtam, és miután alaposan megnéztem, visszaadtam neki, hogy eltehesse.

Tökéletesnek tűnt… olyannak, amilyet az ember elképzel magának. Hozzá passzoló, szerető, érdeklődő. Mindenben hasonló. Nem értettem, hogy mi az az erő mégis, ami visszahúz. Ami miatt nem akarom száz százalékosan.

Nadja és Igor #6 - Szülővárosomban

–  Lejöhetnél valamelyik nap, amikor nem dolgozom. Nem kell mennünk sehová, ha nem akarod, lehetünk egész nap a szobámban. Vagy megmutatnám az elhagyatott szállodát. Nagyon para hely, tetszene – írta, és nekem az jutott erről eszembe, hogy valószínűleg csak azért hülyít, mert unatkozik ott lent, és milyen fasza már, hogy lejárkálok. Egyszerűen nagyon nehéz volt félretenni a gondolatot, hogy talán nem is érdeklem, csak kell neki a társaság ott a világ végén.

–  Vagy feljöhetnél te, és elmászkálnánk… vagy majd kitaláljuk, hogy mi legyen – válaszoltam azzal a feltett szándékkal, hogy ha nem akar, nem is számít, és legalább megtudom, hogy csak hülyít.

–  Nem mehetek vissza Moskvába.

–  Nem is kell. Nem ez a szülővárosom. 10 perc ide vonattal, neked 20 lesz Moskvából, a vonaton találkozunk. Lemegyünk, és én is megmutatom az én életem fontos állomásait. Vagy nem is tudom.

Beleegyezett, így le is fixáltuk, én pedig ennek tiszteletére nem vártam ki a negyedik hét végéig a szőkítéssel, a harmadik hét végén csináltam meg pont a találkozásunkat megelőző napon. Sikerült kicsit túlfehéríteni, így viccből megjegyeztem, hogy ne lepődjön meg, ha esetleg úgy fogok kinézni, mint Legolas. Akkor tudtam meg, hogy szereti az egyenes hajat. A kedvéért besütés helyett kivasaltam.

2014.09.06.

Első hivatalos találkozásnak fogtam fel, így nem szerettem volna szétkürtölni éppen a szülővárosomban, ahol rengetegen ismernek. A francnak sem hiányzott, hogy ezen csámcsogjanak. Igyekeztem szóval tartani, és nem engedtem, hogy megfogja a kezem. Korainak ítéltem, hogy mindenki tudjon rólunk, ez a két hetes kapcsolat még nem volt elég hosszú nekem. Slipknot pulcsit viselt, pedig nem is volt hideg. Rajtam a kis farmerdzsekim, és egy virágos tornacipő fekete gumival. A farmer rövidgatyámmal. Megmutattam neki az iskolám, a helyet, ahol a ballagásomra csinálták a hajam, az SZTK-t ahova az agyrázkódásommal mentünk, majd bevittem a temetőbe, hogy azon keresztül menjünk a ne sushchestvuyet partjára.

A temető is egy fontos állomása volt az életemnek, hiszen rengeteg időt töltöttem ott régen, rengeteg emlékem fűződik hozzá, és őt is akartam oda. Körülbelül a temető közepén lehettünk, még nem jutottunk ki az útra, de már elhagytuk a sűrűjét, amikor berántott egy tuja és egy sír közé, és megcsókolt.

–  Mondtam, hogy behajtom – utalt a matricára, amit mindig küldök neki a messengeren, ahol két tuzki odaadóan csókolja egymást. Abban a pillanatban kicsit megbántam, hogy annyit küldtem neki belőle. Úgy ítéltem meg, hogy azokat behajtani nem férne bele a napba. Hacsak meg nem állunk ott, és nem folytatjuk estig.

–  Oké, ez most meglepett – mondtam, és igyekeztem egyenes testtartást felvenni.

–  Szeretlek – mondta, és ez volt az első alkalom, hogy kimondta volna. Az, hogy a temetőben egy sír és egy tuja mögött tette, még erősebbé tette azt az érzésem, hogy ő az… hogy tényleg megtaláltam, akivel valószínűleg le kell élnem az életem. Viszont ledöbbentett, hogy két hét után történt, amikor én még olyan zavart voltam, és nem tudtam, hogy mit is akarok pontosan. Tudtam, hogy kedvelem, hogy vele akarok lenni, de nem tudtam, hogy szeretem-e és nem tudtam róla szinte semmit – Nem kell semmit mondanod, ha nem akarsz – monda, és megölelt, én pedig nagyon hálás voltam érte, hogy nem kellett kimondanom. Még nem voltam felkészülve rá.

Ezt követően az egész napot a ne sushchestvuyet partján töltöttük, lefényképezett, ahogy felültem a fára, meg akart tanítani kacsázni, csak aztán kiderült, hogy ő sem tud. Túrtuk a köveket a parton ülve...

–  Tessék - nyomott a kezembe egy kis fekete kavicsot. Azt akarta, hogy azt próbáljam eldobni, de én a dzsekim jobb zsebébe tettem - ahol azóta is van -. Tetszett.

Követelőzően csókolt, és igyekezett minél több információt megosztani magáról, hogy minden szóval beljebb, és beljebb szivárogjon az életembe. Ott a kavicsokon ülve repült el az egész délután, hogy észre sem vettük.

Késő délután öt körül indult haza, amitől kicsit megnyugodtam. Nem akartam vele túl sok időt együtt tölteni hirtelen, mert féltem, hogy nagyon belegabalyodik az életembe, felborítja a ritmusom, majd visszalép, és hatalmas űrt hagy. Nem akartam nagyon befogadni, csak annyira, amennyire nem fáj, ha elveszítem.

Nadja és Igor #3 - Szökés

2014.08.21

A pince után egész napos pihenő következett, amit a Pushkin alleya névre hallgató közeli bulinegyed váltott fel este. Az egyetlen, amiért vártam az estét, mert azon a helyen azelőtt egyszer fordultam meg, és akkor is családdal. Úgy nem az igazi.

Hamar rájöttem, hogy Igor nem tévedett, amikor a helyet elhordta minden ótvar szutyoknak. A zene, fények és csillogás amilyen érdekes kintről, belül annyira üres és semmit érő. Az emberek bepiálni, mennek oda és egyéjszakás kalandokat csinálni. Körül pillantva elképzeltem, amint egy pillanat alatt valaki randi drogot pottyant a poharamba, ezért igyekeztem minél hamarabb megszabadulni tőle. Az én tervem a hellyel, hogy tisztába rakjam a gondolataimat.

Miután két társam folyamatosan felszívódott, és körülbelül többet ácsorogtam ott egyedül a hely közepén, mint velük, elérkezettnek láttam az alkalmat, hogy olyasvalakivel foglalkozzak, aki velem akar foglalkozni. Így szedtem össze azt a külföldi fiúcskát, akivel a csillagok alatt kézen fogva sétálgattunk, és rettenetes butaságokkal szédített angolul. Ő, és a vele töltött idő győzött meg arról, hogy az érdeklődés, amit Igor keltett bennem, nem az általa mutatott érdeklődésnek köszönhető. Akkor döbbentem rá, amikor szívesebben lettem volna inkább vele, mint a külföldi fiúval. Ijesztő volt a felismerés, hogy elkezdett érdekelni az a szerencsétlen alak, aki a sanyarú gyerekkorával, és a szörnyű anya kártyával próbált felszedni.

Azt akartam képzelni, hogy csak sajnálat. Talán az is volt akkor, de később valami mássá alakult. Olyasvalamivé, amit nem szabadott annyiban hagyni akkor sem, ha nagyon-nagyon szerettem volna.

Nem mentem Irinával a rádióba, inkább mosogattam, és pihentem egész nap. Vergődtem a gondolataim között. Nem veszélyesen, csak meglepett, hogy ennyire sokszor gondolok valakire, akit nem is ismerek. Irina megérkezvén lecsapta a táskáját;

– Igor azt üzeni, ha van kedved, menj be hozzá. Hatig van – lestem, mint hal a szatyorban. Most már üzengetünk is egymásnak? Engedett magának egy pohár vizet.

– De remélem, nem akarsz tőle semmit – jegyezte meg baljóslatúan maga elé, és belekortyolt a vízbe.

– Miért? – a mondat hétköznapisága, mégis az az éles gúny, a mozdulat és a tekintet kombó megnevettetett.

– Miért, van esélye?

– Nem. Vagyis nem tudom. Én nem is ismerem. Miért vagy annyira ellene?

– Hát… nem tudom észrevetted-e, de nem egy George Clooney – nevetett és kisétált a konyhából. Úgy cikázott körülöttem, mintha képtelen lenne megállni egy pillanatra. – Ő vár. Na, de én megyek aludni – jelentette ki, és azzal a lendülettel el is dőlt a kanapén.

– Majd, ha elunom magam – jegyeztem meg magam elé. Elöblítettem az utolsó poharat, és figyeltem. Megvártam, amíg Irina elalszik, hiszen mégiscsak az ő vendége voltam, majd óvatosan kisurrantam a lakásból.

Nem telt bele talán 10 percbe, és ott álltam az épület előtt, felhívtam. Küldött egy üzenetet, hátha még nem tudom a számát, de erre semmi szükség nem volt. Már akkor elmentettem, amikor először megcsörgetett.

Lejött elém, és felkísért. Egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy miért érzem olyan kellemetlenül magam, amikor helyet foglaltam magamnak a mellette levő széken. Gondoltam, talán a lakásból való távozásom szökés szerűsége… vagy maga a gondolat, hogy eljöttem ide, pedig nagyon jól tudom, hogy mit akar tőlem. Nem tudtam eldönteni, hogy azt akarom-e én is, de ott akartam lenni. Vele.

Nem akartam arra gondolni, hogy mi lesz a jövőben, csak ott üldögélni, és nézni, ahogy vezeti a műsort. De akkor feltette a kérdést. Olyan hirtelenséggel, és olyan zavaróan, hogy legszívesebben otthagytam volna.

– Na? Mit gondolsz, mi legyen?

– Most mire gondolsz? – helyezkedtem zavaromban, és a tekintetéről a cipőjére kaptam a tekintetem.

– Ránk.

– Ettől féltem… - jelentettem ki, és kicsit magamba húzódtam. Nem akartam ilyen kérdésekkel foglalkozni. Pontosan három napja ismertem, és pontosan háromszor találkoztunk. Alig néhány óra.

– Miért?

– Mert nem akarok most ezzel foglalkozni. Korai.

– Hamarosan haza mész.

– Igen, de ez nem azt jelenti, hogy bele kéne rohannunk valamibe. Alig ismerlek.

– Szóval nem akarod. Oké.

– Nem erről van szó.

– Akkor miről? – hosszasan hallgattam. Kezeimet a széknek támasztottam, így a nyakam a vállaim közé csúszott.

– Számomra te nem egy… egyperces novella vagy. Nem az a típus, és attól félek, hogy én neked igen. Hosszú-hosszú fejezeteken át tervezek. Minimum.

– Honnan veszed, hogy én egypercest akarok… figyelj – a hangja köddé vált valahol a légtérben, útban hozzám. Csak annyit fogtam fel belőle, hogy ő, hú de komolyan tervez, meg meg kéne próbálnunk. Nem hittem neki.

– Nem lehet – mondtam, és megráztam a fejem. Inkább másfelé néztem.

– Valamiért mégis itt vagy. Szerintem… most megölellek – a szemeim elkerekedtek a felvetésre.

– Nem!

– Miért?

– Azt nem tudom, de nem akarom… - a szemei elkomorodtak. Úgy láttam, teljesen feladja, ha nem hagyom magam, így; – Legyen. De csak kicsit – hagytam, hogy megöleljen.

Az ölelése forró volt, védelmező, és olyan szeretetteljes, mint eddig senki másé, akit ismertem. Nem hittem, hogy érzések vannak mögötte, de akkor is jólesett. Legszívesebben el sem engedtem volna, mégis inkább eltoltam magamtól. Nem egészen, csak hogy lássam az arcát. Hagytam, hogy a karjai továbbra is fogva tartsanak. Egy kis ostoba féloldalas mosoly ült a szája sarkában.

– Megcsókolhatlak?

– NEM! Dehogyis. Szó sem lehet róla – Először csak elfordítottam a fejem, majd ellöktem magamtól és visszaültem a helyemre. Felháborodtam attól, hogy legszívesebben megcsókoltam volna. Nem volt ott az ideje, nem lehetett úgy, ahogy ő akarja.

Csakhamar lejárt a munkaideje. Repült az idő abban a stúdióban. A buketig kísért, ez egy helyi nagy közért, ott várta a barátait, akik hazavitték.

–  Hát akkor szia – mondtam, és jobb kezem fejével a bal vállára csaptam barátságosan, majd elindultam, de megtorpantam. Visszanéztem rá, és álltam ott egy pillanatig. Döbbenet ült az arcára.

–  Most mi van?

–  Nem akarlak zaklatni ezzel, de ha van bármiféle esélyem, adhatnál valami jelet. Bejössz hozzám a rádióba, majd vállon veregetsz... Nem értelek – mondta, a hangja szinte esedező volt.

–  Te azt hiszed, én mindenkit ölelgetek?

–  Nem, de az…

–  Jó – mondtam, visszaléptem hozzá, és gyerekes puszit nyomtam az arcára, amiből majdnem szájra puszi lett, annyira fészkelődött – Na jól van – mondtam neki, és elsiettem.

Ennél erőteljesebb jelre nem futotta.